GiSung szemszögéből:
Először az ájulással és az emlékezet kieséssel kezdődött, majd jött az a furcsa dolog az iskola földszinti lány vécéjében. Még mindig nem értem a történteket, de amikor felteszek egy kérdést JinYoungnak egyszerűen kerüli a kérdésem vagy csak hallgat, épp mint a többiek, sőt még anya és apa is. Tisztán érzem, hogy valamit titkolnak előlem. Nem tudom mit, de a saját szemeimmel látom már a hazugság bűzét a levegőben.
- GiSung. - simít végig az alkaromon anya apró, törékeny keze, ami hirtelen ránt vissza a valóságba és ezzel együtt a hatalmas belterű keresztény templom első sorába, ahol már össze gyűltünk a vasárnapi misére, mint minden héten. - Minden rendben, édesem?
- Persze - aprót billentek előre a fejemmel és kicsit elmosolyodok. - Mi probléma lenne?
- Jól van - nyomja a homlokomhoz az ajkát és egy anyai puszit ad. Hirtelen minden rossz érzés és a hazugság szaga is elszáll. Megnyugszom és kiürítem a fejem, majd az oltárra nézek, ahol méteres szobrok díszítik a templom belsejét. A szobrok előtt egy nagy asztal helyezkedik el, ami mögé lassan sétál be a pap és néz körbe. Két fiatalabb fiú gyújtja meg az asztal melletti óriási gyertyákat, amik gyönyörű lánggal kezdenek égni. A narancssárga lángok a boltozat felé emelkednek a levegő mozgás hiányos teremben. A pap mind két kezét a feje felé emeli a tenyerével felfelé. Mind tudjuk, hogy talpra kell állnunk és egyszerre állunk fel. Elkezdődik a mise és minden perc múlásával egyre rosszabbul leszek. Erős szédülés és fejfájás tőr rám, amitől alig vagyok képes talpon maradni. Lehunyom a szemem, próbálok túltenni a fejfájáson kevés sikerrel. A következő énekhez mindannyian felállunk, de amint elkezdődik a dal képtelen vagyok énekelni, pedig kinyitottam a szám, de egy szó se jön ki rajta. Az egész teremmel körbe fordulok és már csak arra eszmélek fel, hogy a földre zuhanok és beverem a fejem a hideg kőbe, ami a templom alját védi. Többen ugranak hozzám, de én csak félig látok és rettenetes homályosan. Senkit nem tudok kivenni az elfolyt alakokból, de még a hangokat se hallom annyira bedugul a fülem, mintha csak a víz alá merültem volna. Lehunyom a szemem és lustán tudom csak kinyitni, de egy ismerős alakot látok meg a többiek mögött. Ez a férfi... az álmomból aki... Megharapott...
- Gyermekem... - tisztán hallom meg a férfias hangját és közelebb hajol hozzám.
- Ne! - sikítok fel és azonnal minden sötét lesz. Egy ismerős fájdalmas, szúrós érzés nyilall az alkaromba, majd a nyakamba, a kulcscsontomba, az oldalamba és végül a combom belső részére. Talán az utolsó fáj a legjobban az összes közül. Erősen szorítom ökölbe a kezem és össze a szemem az erős fájdalom miatt, ami az egész testemet átjárja és remegni kezdek. Már egyszer átéltem ezt, biztosra veszem mivel annyira ismerős ez az érzés, de egyáltalán nem tetszik. Erőt veszek magamon és kinyitom a szemem, de csak ijedt arcokkal találom szembe magam. Hangosan kezdek lihegni és a szemem elé emelem a karom, hogy meggyőződjek arról, hogy tényleg csak hallucináltam. Szerencsémre semmi sincs a karomon és ahogy a nyakamra simítok ott se érzek semmit.
- Sung. Jól vagy? - ültet fel Junior és az arcomra simít, majd elveszi a kezem a nyakamról. Felé fordulok és az arcához emelem a kezem, de semmit nem vagyok képes mondani, csak a nyakára nézek és elkap egy vágy, egy érzés, hogy meg kell harapnom. Lassan hajolok a nyakához, de mire észbe kapok, már újra a földön fekszek teljesen eszméletemet vesztve.
Mark szemszögéből:
Egyszerűen nem tudok hinni a szememnek. Amint meglátom, hogy a szemei újra azt a türkizkék árnyalatot veszik fel megijedek, de szóhoz se tudok jutni, amikor kinyitja a száját és JinYoung nyakához hajol. Mindenki ledöbbenve mered GiSungra, de az egyetlen, aki képes cselekedni az YuGyeom, viszont ő nem gyengélkedik a lánnyal. Egy mozdulattal vágja fejbe az első tárggyal, ami a kezébe akad, jelen esetben egy vastag, kemény kötetes biblia szélével. Persze azonnal elterül a földön és ismét eszméletlen állapotban kerül. A barátomra nézek, aki ijedten mered a barátnőjére és hátrébb kúszik, majd a fenekére ül és két kézzel túr a hajába.
- Ezt miért kellett?! - GiMyung mérgesen áll talpra és egyenesen YuGyeom elé lep. Az apró törékeny kezeivel lök egy kicsit a fiún, aki fél lépést tesz hátra. - Nincs jogod ezt tenni egy vámpír vadásszal! - ordít a nő és még egyet taszítana a srácon, de nincs ereje. YuGyeom mellkasának támaszkodva hajtja le a fejét és kezd halkan sírni. Az egész templomot bejárja a halk pityergése. Sajnos tudja, hogy nincs teljesen igaza abban, amit mondott. GiSung nem vámpír vadász, csak a szülei miatt hívják annak és mert kapott egy farkast. Még nem állta ki a három próbát és nyakláncot se kapott, de ha ilyen tempóban halad a vámpírok terve, akkor nem is fog, mivel hamarabb lesz éjjeljáró, mint vadász.
- Megakarta harapni. Nem tehettem mást... - tolja el magától a nőt. - Viszont nem kerek bocsánatot se, mivel jól és értelemszerűen cselekedtem.
Sung anyja csak bólint és visszasétál a férjéhez, aki addigra már a karjába vette a lányukat. Ennek a férfinak mázlija van... Ölni tudnék egy olyan szép, okos és bátor nőért, mint GiMyung. Egyszerűen túl gyönyörű és törékeny kinézetű. Muszáj mellette lenni egy férfinak, aki támogatja bármi is történik és átöleli, ha szükséges. Túl későn születtem ahhoz, hogy én legyek az a férfi.
- Kérem. - lépek hozzájuk. - Majd én segítek neki, csak hagyjátok rám. Ilyen állapotban nem akarom JinYoungra hagyni. - pillantok a földön ülő fiúra, aki jelenleg teljesen összetört érzelmileg, lelkileg és fizikailag is. Annyira rossz ilyen állapotban látni. Szegényre akkora terhet pakoltak, hogy azt hittük rosszabb nem is lehet. Talán az volt az utolsó csepp, amikor teljesen beleszeretett és képes lenne az életét adni érte. - Vigyázzatok JinYoungra. - veszem át az ölembe GiSungot, majd végig mérem az arcát. Annyira édesen alszik. A hosszú pillái sűrűn pihennek a lehunyt szemhéján. Ajkai éppen elválnak egymástól és halk szuszogással távozik a meleg levegő a fogai közül, ami az amúgy is meleg mellkasomat kezdi melegíteni. A homlokát nekem nyomja és szinte tudatán kívül simít a mellkasomra. BamBam áll meg előttem és néz a szemembe, majd az ölembe pihenő lányra.
- Segíteni szeretnék Hyung... - motyogja el, mire én csak határozottan bólintok és elhagyjuk a templomot. Lassan sétálunk végig az utcán és a mellettem lépkedő fiú folyamatosan Sungot bámulja. Tisztán lehet érezni rajta az aggódást, amit Sung iránt táplál, és ez az érzés több, mint barátság szerinte.
- Ha átalakul muszáj lesz innia. Lemerem fogadni, hogy Junior azonnal felajánlaná magát, de az nála azonnali halállal járna...
- Én akarok lenni neki az első. - torpan meg. Lassan fordulok hátra felé GiSunggal a karomban és a végig mérem. A tekintete elképesztő, annyira, hogy talán még sose láttam ilyennek. Az arca rezdületlen és teljesen sima, szinte érzelem mentes a határozottságtól és a bátorságtól, ami jelenleg, nyugalmi helyzetben szinte tombol benne. - Nem érdekel, ha ezzel elvesztem a tisztaságom, de én a segítségére akarok lenni, és ebben se te, se senki nem állíthat meg.
- Tisztelem a döntésed. Ez rajtad múlik és igazán nemes feladat, de tudnod kell, hogy ehhez hihetetlen erősnek kell lenned, mivel ha átváltozik nagyon éhes lesz. Nem csak pár kortyot fog inni belőled, lehet túl se éled a folyamatot a vérveszteség miatt.
- Nem érdekel. - gondolkodás és hezitálás nélkül vágja rá a szavaimra az elképzelését ugyan azzal az érzelem mentes arccal. - Gyenge és gyáva vagyok ahhoz, hogy bárkitől és bármitől megvédjem. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek.
Elképesztő, hogy tisztában is van azzal, hogy mennyire egy nyúlszívű, gyenge akaratú ember és még be is ismeri nem csak magának, de másnak is. Talán épp ettől annyira erős Bhuwakul, mivel a szíve a helyén van.
- Értettem. - bólintok rá az elhatározására, mivel semmi értelme nem lenne szembe szállnom vele. Úgy látom ezen már elég sokat rágódott és végül úgy döntött, hogy GiSung eledele lesz. - Ideje lenne végre haza vinni és lefektetni. Lemerem fogadni, hogy elfáradt a fejében történő harc miatt...
Nem is mond inkább semmit, csak némán indulunk tovább egyenesen a házig. Belépünk és felmegyünk a hatalmas lépcsőn egészen a szobájáig, ahonnan halk zongorajáték szól, természetesen kicsit mind ketten meglepődünk, mivel GiSung már évek óta nem ült zongora elé és jelenleg nem is lenne képes rá, mert eszméletlen. BamBam felém fordul és kinyújtja a karját, majd átadom neki a lányt. Nehezen tartja meg a majdnem vele egy súlyú lányt, kicsit meginog, majd összeszedi az erejét. GiSung szobája fele fordulok és lassú, halk léptekkel indulok meg az ajtó felé. Menet közben változik meg a szemszínem barnából arany sárgává és nőnek meg pár centire a karmaim. A szürke bundám pár helyen takarja el a bőröm, ezzel egyfajta kisebb sebzési területet képezve a biztonság kedvéért. Óvatosan nyomom le a kilincset és amint kattan a zár nyelek egyet, majd benyitok. A zenelejátszóból szól a gyönyörű zongorajáték, de nem csak ez vonja el a figyelmem. A kis asztalon egy nagy váza ékeskedik, benne hét száll más-más halványszínű rózsával. Mindegyik színből csupán egy szál pihen a váza vízben és annyira szépen élnek, mint még egyik rózsa se, amit valaha láttam, amikor levágták őket. Amint biztosan meggyőződök róla, hogy a szoba üres lejjebb eresztem a harckészültségi védelmem és beljebb hívom a fiút. Míg ő leteszi az ágyába GiSungot, addig én kikapcsolom a zenét. Az átlátszó üvegváza mellett pillantok meg egy papírdarabot, rajta egy pecséttel. A kezembe veszem a levelet és magamban rögzítem a dolgokat. "Édes drága lányom, GiSung. Remélem, tetszik ez a kevés ajándék, amit tőlem kapsz. Tudom a felvételről játszott zene nem valami ínyenc, de a csokor csak elvonja róla a figyelmed." Hirtelen kap el az a düh, az ingerültség és a tudat, hogy valaki itt járt és átjutott a védelmező mezőn.
- Ezek a színek... - lép mellém a fiú és szemügyre veszi a rózsákat. A piros rózsa szirmaihoz ér, de hirtelen rántja el a kezét és szisszen fel. - Ez... Ugyan olyan, mint...
- A színek a hét gyermeket jelképezik. Nem kellene hozzá érnünk egyikhez se, mert ki tudja, milyen erővel vannak felruházva ezek a virágok. A legjobb az lenne, ha kidobnánk.
- BamBam... - hallom meg GiSung halk, kómás, elnyomott hangját, ahogy lassan keleget. - Fáj a fejem...
A kezembe kapom a vázát és megindulok az ajtó felé, majd gyorsan távozok a szobából és magukra hagyom őket, hogy a virágokat elintézhessem, mert nem lenne túl jó, ha sokáig a ház területén lennének.
BamBam szemszögéből:
Először megijedek, mikor Mark kiviharzik a szobából, és kettőnkre hagy minket, de szép lassan megnyugszom és megbarátkozok a helyzettel. Annyira új nekem, hogy csak ketten vagyunk egy teremben és senki nem zavar minket. Ilyenkor kicsit többnek érzem magam, mint egy barát.
- Ne mozogj. - ülök mellé azonnal és a vállához emelem a kezem és kis hezitálás után érek csak hozzá és lejjebb nyomom az ágyra. - Rosszul lettél és most sokat kell pihenned.
- Szomjas vagyok... - néz egyenesen a szemeimbe, de a feketés barna szeme helyenként kékbe vált. Nem csupán szomjas... és nem vízre szomjazik, hanem a véremre. Ez egyre gyakoribb, mint hittem és ijesztő.
- Hozzak inni? Egy pohár vizet, vagy teát? - állnék fel, de elkapja a kezem és visszahúz maga mellé.
- Junior... Hol van? Őt akarom. - pislog rám a nagy szemeivel.
- Kérlek GiSung. - teszem a homlokára a kezem és, mint egy villámcsapás, úgy nyugtatja meg a lányt és altatja el. Elkapom a kezem róla és kérdően méregetem a tenyerem. Mit tettem vele? Éppen, hogy hozzá értem azonnal kiütöttem, de mivel?
- Bhuwakul, valami baj van? - Mark hangjára kapom fel a fejem és szállok le a gondolataimból. Kicsit ijedten meredek rá és nehezen tudom rávenni a fejem, hogy mozduljon, végül lassan rázom meg.
- Visszaaludt. - Kicsit eltompult hanggal szólalok meg és próbálom takarni azt, amit tudok. Szerencsémre nincs itt YuGyeom, aki azonnal átlátna rajtam és rájönne, hogy valamit nem mondok el és füllentek.
- YuGyeom nagyot üthetett rajta. - Egy mély sóhajt hallat, közben kihúzza a forgó széket az íróasztal alól és ráül, majd ránk néz.
- Túl nagyot... - Nézek szomorúan a lányra, akibe már évek óta szerelmes. Annyira gyönyörű a hófehér arca, és az arccsontján végig húzódó vörös árnyalat, akár egy festmény, egy életkép, mely annyira szép, hogy egyszerűen transzba tudnék esni tőle. Az az ismerős őrült érzés kezd bennem megint úrrá lenni. Megremegek és teljesen libabőrös leszek, a karomon a szőr az ég felé emelkedik és csak egy dolog jár a fejemben; hogy milyen lehet GiSunggal csak kettesben lenni. Egy pillanat alatt verem ki a fejemből a mocskos gondolatokat a barátom barátnőjéről, és halkan engedem ki a bent megrekedt levegőt.
- Írt Jackson. Lassan jönnek - érzem meg Mark kezét a vállamon. - Ki kellene verned őt a fejedből.
- Nem értem miről beszélsz - fürkészem teljesen tudatlanul GiSung lezárt szemét és a vastag, fekete szempilláit, de végül a rózsaszín ajkán talál nyugalmat a tekintetem. Teljesen esztelenül kezdem a saját számat rágcsálni.
- Túl nagy a szíved, Bhuwakul. Ekkora érzés áramlatot nem lehet elnyomni, de el kell őt felejtened. Köztetek úgy se lesz soha semmi.
Jimin szemszögéből:
A teljes sötétség kellős közepén ülök törökülésben az apró zöld füves területen, ahol már csak két szál virág virít, de az egyik így is eléggé szörnyű állapotban van. A szirmai helyenként barnák és lassan hullatja le az egyik selyem sima szirmot, amikor hozzá érek. Halk sóhajt eresztek ki az ajkaim közül, és a combomra könyökölve támasztom meg a fejem. A fű, ami eddig pompásan zöldült, most elszárad és lassan tűnik el a sötétségben. Innom kell GiSung véréből, muszáj, mert vissza akarom kapni azt a kevés életet, ami apránként válik a semmivé.
- Ideje lenne felébrednem... - motyogom magamban. Éppen talpra állnék, de hangok zavarnak meg és kérdősen meredek a semmibe.
- Ezek a színek... - tudom kié ez a hang. A kis félénk farkasé. A neve jelen pillanatban nem ugrik be, de tisztán látom magam előtt az ijedt arcát. Egy erős löket éri az élettelen szívem, mire felszisszenek, mert piszkosul fáj. - Ez... Ugyan olyan, mint...
- A színek a hét gyermeket jelképezik. Nem kellene hozzá érnünk egyikhez se, mert ki tudja, milyen erővel vannak felruházva ezek a virágok. A legjobb az lenne, ha kidobnánk.
Mi ez az egész és a hangok? Apa még reggel valamiért az én véremet szerette volna és meg is harapott. Emlékszem, hogy az asztalán, amikor beléptem hét különböző színű rózsa volt az üvegvázájában, de... Mire használt ki engem, vagy éppen minket? Kémkedésre. Valamelyikünk rózsájához hozzá értek, de biztos nem az enyémhez. Azt tudom, hogyha valaki megtapasztalja az erőnk fájdalmát és a rózsánkhoz ér, akkor azzal egy kevés fájdalmat ő is érez és mi is büntetésből a leggyengébb szervünkben érzünk hasító sajgást. Ez az ötlet is a tanácstól származik, de ahogy látom apánk kicsit kijátszotta a felettünk állókat.
- BamBam... - felkapom a fejem, és nagyra nyílnak a szemeim a lány hangjára. Olyan rég hallottam már ezt az édes hanglejtést. - Fáj a fejem...
- GiSung! - pattanok talpra és teli torokból kezdek ordítani. Hevesen kezdek zihálni és próbálom keresni a hangot, de semmit nem vagyok képes hallani. Egyedül léptek jutnak el hozzám. - Nem - rázom meg a fejem.
- Túl hangosak vagytok. - ez a komoly, mély, férfias hang. Csak az egyik farkas lehet. Szóval ketten voltak. Kicsit meghökkenek, hogy meghallott. - Ez most nem jött össze.
A szívemet egy erős szorítás éri és kénytelen vagyok a földre térdelni. Összeszorítom a szemem és a mellkasomhoz emelem a kezem. Jelenleg örülnék, ha kitéphetném a szívem, de lehetetlen. Egyre erősebb nyilallás éri a szervem és kénytelen vagyok felordítani a szenvedéstől, amint széttépi a rózsám. Gyötrődni kezdek, és az ágyamba találom magam, a párnáim között. A fájdalom még mindig szét akar tépni belülről, így reflexszerűen változik lilára a szemem és markolok a huzatba. Az anyag egy hangos repedésre hasonlító szakadással marad a markomba. A fejemet erősen nyomom a párnába a kín miatt. Kivágódik az ajtóm, mire egy jól ismert "barátom" siet be és ül mellém, majd fogja le a kezem.
- Jimin. - néz a szemeimbe IlGi és az ajkamra tapadva próbál lenyugtatni, persze sikerül is neki, igaz megharapom az ajkát, mire a számat elönti a finom vére, de sajnos nem olyan, mint GiSungnak.
- Jobb már oppa...? - hajol hátrébb tőlem és halkan suttogja el. Aprót bólintok és a szájára nézek, amin végig folyik a vére, egészen az álla aljáig. - Lenyalhatod. Látom, hogy szeretnéd. - Élve a lehetőséggel végig nyalom az állát az ajkáig, majd hátra döntöm a fejem és lehunyom a szemem. Halkan lihegek és ereztek a fogásomon. IlGi édes csókokkal kezdi a nyakamat csókolgatni, tudom, hogy most engem szeretne megkóstolni. Feljebb emelem a fejem és hagyom, hogy igyon. Másodpercek múlva már átlyukasztja a bőröm, persze egy rezzenés, vagy fájdalom nélkül tűröm a szúró fájdalmat, ami többet ér, mint egy jó orgazmus. Már annyira megszoktam, hogy nem is érzem, hogy átharapta a bőröm, csak a gyönyört, ami ellepi az egész testem. Jól esően sóhajtok fel, a hátára teszem a kezem ezt követően pedig gyengéden kezdem simogatni. Sajnos csak percekig tart ez a fantasztikus érzés, ugyanis elhajol, majd megtörli a száját.
- Már annyira hiányoztál - fekszik el rajtam, sajnos kénytelen vagyok magamhoz ölelni. - Hiányzik, hogy napközben is velem legyél. Unalmas egyedül...
- Nem kérek a színjátékodból. Ha nem inni, vagy szexelni akarunk, akkor megtudnál ölni. - sóhajtok kicsit mérgesen, mert tudom, hogy az érzés, amit felém táplál közel se annyira szeretett teljes, sokkal inkább önző és akaratos, mert jól tudom, csak egy dologra vagyok jó neki. - Magamra hagynál? - tolom odébb magamról, hogy fel tudjak ülni.
- Ahogy gondolod. - áll fel és úgy távozik, mint egy úrinő. Kecsesen sétál ki, de azért még egy ráadásnak hátra dobja a hosszú, fényes szőke haját. Az ajtóból még visszapillant rám, de csak gúnyosan mosolyog. Azt követően, ahogy bezáródik az ajtó magam köré nézek és kénytelen vagyok lehajtani a fejem, majd eltüntetni az ujjaimat a hajamban. Lustán állok fel és húzom le a huzatot, majd a földre dobom a többi ágyneművel együtt. Csak a meztelen párnát és takarót hagyom az ágyon, majd leülök a fekvőhelyem szélére. A könyökömre támaszkodok és csak meredek kifelé a fejemből. Valaki bejuthatott közölünk a házba, de hát, hogyan? Egy piszok erős védő varázslat védte a házat és talán, csak talán lettünk volna képesek heten áttörni rajta. Lehet... Apa ment oda...? De már egy jó ideje nem igazán megy sehova se...
Sajnos nem sokáig tudok agyalni, mert bekopognak, majd nyílik a szobám ajtaja és egy sötét hajú JeongGuk lép be. A szeme piros a sós könnyei miatt. Tudom, hogy nem szereti a fájdalmat, valószínűleg a kora miatt nem, mert csupán tizenhárom éves volt mikor apa átváltoztatta. Emlékszem, hogy annyira ellenkezett, hogy mielőtt apa megharapta leszakadt a karja. Borzalmas volt látni a szenvedését, ahogy teli torokból sikít és ordít. Az arcán folyóként áztatják el a bőrét a könnyei. Teljesen úgy éreztem mintha az én karomat tépték volna le, de a pillanat, amikor ivott apa véréből... másodpercek alatt kapta vissza a karját, amit harminc évig szinte képtelen volt használni.
- Apa hív... - az ajtókeretnek dől, majd az egyik kezével átöleli magát a másikat pedig az arcához emeli. Körbe pillant a szobában, de a földre dobott ágyneműről inkább nem is mond semmit.
- Megyek. - talpra erőltetem magam és ketten indulunk el. Lomha léptekkel sétálunk végig a folyosón egészen apánk szobájáig. Illedelmesen kopogunk, majd belépünk a teljesen sötét terembe, ahol a sötét barna és a vérvörös színek uralkodnak. Kényelmesen, keresztbe tett lábakkal trónol a bőr foteljében egy teljesen fekete öltönyben, melyet egy hosszú anyag takar. A széke karfáján a pár perce nálam járt IlGi csücsül. Szélesen mosolyogva karol a férfi nyakába, aki a derekán pihenteti a kezét. Szinte mindenki itt van már kivéve egy embert, Kim NamJoon. Múlnak a percek és nagyon nehezen nyílik a hatalmas faajtó. Mind oda kapjuk a fejünket és két srác segít a vezetőnknek, úgy, hogy mind ketten a karjába karolnak, szinte behúzzák, mert képtelen lábra állni. Jól éreztem. Hozzá értek NamJoon rózsájához és az illető a fiatal farkas volt.
Elengedik apa intésére, de nem képes megállni. Ha nincs mellette Jin könnyű szerrel esik össze és terül el a padlón, mivel annyira kimerítette az erős fájdalom hullám.
- Adtatok már neki inni? - komolyan biccent Nam felé a fejével apa, de szinte nem is érdekli a fiú helyzete.
- Igen. - válaszol az egyik lány, aki alig képes a lábán állni, bizonyára elég sokat ihatott belőle Monster.
- Ez után adjatok neki még. Te és te. - mutat két lányra. - Ha nem elég akkor ti mentek hozzá. - egyenesen az én szemembe mered. - Most pedig halljuk mit hallottatok. Milyen fontos információtok van felém?
- Semmit. - vágom rá, de a többiek rám kapják a fejüket. Ha jól hallottam, akkor GiSung a fejét fájlalta. Minden bizonnyal megint kapott egy hallucinációt apától, amit tudat alatt közvetített vele. Túl gyorsan történnek a dolgok... Ennek még nincs itt az ideje, de apa nagyon hajt...
- Igazán, Jimin? - támaszkodik a térdére és csak gúnyosan mosolyog rám. Határozottan bólintok, mire ő feláll és hozzám lép. - Semmit nem hallottatok?
- Ismétlem. Nem hallottunk semmit. - nézek egyenesen a szemébe.
- Megharaphatlak, hogy bizonyítsd az állításod? - emeli a nyakamhoz a kezét. Enyhén hátrébb húzódom az érintése elől.
- Úgy érzem erre semmi szükséged. Én teljes mértékbe igazat mondok, nincs okod az aggodalomra.
- Hazudsz.
Egy könnyed mozdulattal szorít a vállamra és választja el a testemtől a karom, mire én hangosan ordítok fel az erős fájdalomra, ami jelenleg jobban fáj, mint a kezem leharapása. Oly könnyed és egyszerű mozdulattal dobja le az egész karom, hogy rossz ránézni. A fiúk ijedt arccal merednek rám mire én összeesek és a végtagom helyéhez emelem az épp kezem.
- Mit hallottatok? - kérdezi meg újra határozottan, de én csak megrázom a fejem.
- Semmit. Esküszöm semmit! - hunyom le a szemem. Sajnos sejtem, hogy ennyivel nem fogja hagyni a dolgot. Lassan nyitom ki a szemem és nézek fel rá.
- Igazán? - az állam alá teszi a kezét és feljebb emeli a fejem. - Szóval semmit nem hallottál. Akkor remélem nem baj, ha végzünk egy kis hallás vizsgálatot. - IlGi akarata ellenére húzza elő a kis kocsit tele kínzó eszközökkel, majd apánk mellé tolja és gondosan kiválasztja a célnak megfelelő szerszámot. Egy hosszú acél hegyet választ és szemügyre veszi azt, végül pedig betegesen mosolyodik el. Mire felfogom a dolgokat a hatalmas tű már átszúrta a bal dobhártyámat, mire én teli torokból kezdek ordítani és hajolok előre. Kitépi a fülemből az acélt, viszont a fülem a véremmel telik meg és vesztem el a hallásom a bal fülemre. A vér végig folyik az arcomon és a nyakamon egészen a pólómig. A hajamnál fogva ránt fel és gondoskodik a jobb fülemről is.
Szédülten fekszem el a padlón és enyhén nyitott szemekkel meredek a tátogó emberekre, majd a leszakított, de már porrá vált karomra.
- Gyermekem... - tisztán hallom meg a férfias hangját és közelebb hajol hozzám.
- Ne! - sikítok fel és azonnal minden sötét lesz. Egy ismerős fájdalmas, szúrós érzés nyilall az alkaromba, majd a nyakamba, a kulcscsontomba, az oldalamba és végül a combom belső részére. Talán az utolsó fáj a legjobban az összes közül. Erősen szorítom ökölbe a kezem és össze a szemem az erős fájdalom miatt, ami az egész testemet átjárja és remegni kezdek. Már egyszer átéltem ezt, biztosra veszem mivel annyira ismerős ez az érzés, de egyáltalán nem tetszik. Erőt veszek magamon és kinyitom a szemem, de csak ijedt arcokkal találom szembe magam. Hangosan kezdek lihegni és a szemem elé emelem a karom, hogy meggyőződjek arról, hogy tényleg csak hallucináltam. Szerencsémre semmi sincs a karomon és ahogy a nyakamra simítok ott se érzek semmit.
- Sung. Jól vagy? - ültet fel Junior és az arcomra simít, majd elveszi a kezem a nyakamról. Felé fordulok és az arcához emelem a kezem, de semmit nem vagyok képes mondani, csak a nyakára nézek és elkap egy vágy, egy érzés, hogy meg kell harapnom. Lassan hajolok a nyakához, de mire észbe kapok, már újra a földön fekszek teljesen eszméletemet vesztve.
Mark szemszögéből:
Egyszerűen nem tudok hinni a szememnek. Amint meglátom, hogy a szemei újra azt a türkizkék árnyalatot veszik fel megijedek, de szóhoz se tudok jutni, amikor kinyitja a száját és JinYoung nyakához hajol. Mindenki ledöbbenve mered GiSungra, de az egyetlen, aki képes cselekedni az YuGyeom, viszont ő nem gyengélkedik a lánnyal. Egy mozdulattal vágja fejbe az első tárggyal, ami a kezébe akad, jelen esetben egy vastag, kemény kötetes biblia szélével. Persze azonnal elterül a földön és ismét eszméletlen állapotban kerül. A barátomra nézek, aki ijedten mered a barátnőjére és hátrébb kúszik, majd a fenekére ül és két kézzel túr a hajába.
- Ezt miért kellett?! - GiMyung mérgesen áll talpra és egyenesen YuGyeom elé lep. Az apró törékeny kezeivel lök egy kicsit a fiún, aki fél lépést tesz hátra. - Nincs jogod ezt tenni egy vámpír vadásszal! - ordít a nő és még egyet taszítana a srácon, de nincs ereje. YuGyeom mellkasának támaszkodva hajtja le a fejét és kezd halkan sírni. Az egész templomot bejárja a halk pityergése. Sajnos tudja, hogy nincs teljesen igaza abban, amit mondott. GiSung nem vámpír vadász, csak a szülei miatt hívják annak és mert kapott egy farkast. Még nem állta ki a három próbát és nyakláncot se kapott, de ha ilyen tempóban halad a vámpírok terve, akkor nem is fog, mivel hamarabb lesz éjjeljáró, mint vadász.
- Megakarta harapni. Nem tehettem mást... - tolja el magától a nőt. - Viszont nem kerek bocsánatot se, mivel jól és értelemszerűen cselekedtem.
Sung anyja csak bólint és visszasétál a férjéhez, aki addigra már a karjába vette a lányukat. Ennek a férfinak mázlija van... Ölni tudnék egy olyan szép, okos és bátor nőért, mint GiMyung. Egyszerűen túl gyönyörű és törékeny kinézetű. Muszáj mellette lenni egy férfinak, aki támogatja bármi is történik és átöleli, ha szükséges. Túl későn születtem ahhoz, hogy én legyek az a férfi.
- Kérem. - lépek hozzájuk. - Majd én segítek neki, csak hagyjátok rám. Ilyen állapotban nem akarom JinYoungra hagyni. - pillantok a földön ülő fiúra, aki jelenleg teljesen összetört érzelmileg, lelkileg és fizikailag is. Annyira rossz ilyen állapotban látni. Szegényre akkora terhet pakoltak, hogy azt hittük rosszabb nem is lehet. Talán az volt az utolsó csepp, amikor teljesen beleszeretett és képes lenne az életét adni érte. - Vigyázzatok JinYoungra. - veszem át az ölembe GiSungot, majd végig mérem az arcát. Annyira édesen alszik. A hosszú pillái sűrűn pihennek a lehunyt szemhéján. Ajkai éppen elválnak egymástól és halk szuszogással távozik a meleg levegő a fogai közül, ami az amúgy is meleg mellkasomat kezdi melegíteni. A homlokát nekem nyomja és szinte tudatán kívül simít a mellkasomra. BamBam áll meg előttem és néz a szemembe, majd az ölembe pihenő lányra.
- Segíteni szeretnék Hyung... - motyogja el, mire én csak határozottan bólintok és elhagyjuk a templomot. Lassan sétálunk végig az utcán és a mellettem lépkedő fiú folyamatosan Sungot bámulja. Tisztán lehet érezni rajta az aggódást, amit Sung iránt táplál, és ez az érzés több, mint barátság szerinte.
- Ha átalakul muszáj lesz innia. Lemerem fogadni, hogy Junior azonnal felajánlaná magát, de az nála azonnali halállal járna...
- Én akarok lenni neki az első. - torpan meg. Lassan fordulok hátra felé GiSunggal a karomban és a végig mérem. A tekintete elképesztő, annyira, hogy talán még sose láttam ilyennek. Az arca rezdületlen és teljesen sima, szinte érzelem mentes a határozottságtól és a bátorságtól, ami jelenleg, nyugalmi helyzetben szinte tombol benne. - Nem érdekel, ha ezzel elvesztem a tisztaságom, de én a segítségére akarok lenni, és ebben se te, se senki nem állíthat meg.
- Tisztelem a döntésed. Ez rajtad múlik és igazán nemes feladat, de tudnod kell, hogy ehhez hihetetlen erősnek kell lenned, mivel ha átváltozik nagyon éhes lesz. Nem csak pár kortyot fog inni belőled, lehet túl se éled a folyamatot a vérveszteség miatt.
- Nem érdekel. - gondolkodás és hezitálás nélkül vágja rá a szavaimra az elképzelését ugyan azzal az érzelem mentes arccal. - Gyenge és gyáva vagyok ahhoz, hogy bárkitől és bármitől megvédjem. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek.
Elképesztő, hogy tisztában is van azzal, hogy mennyire egy nyúlszívű, gyenge akaratú ember és még be is ismeri nem csak magának, de másnak is. Talán épp ettől annyira erős Bhuwakul, mivel a szíve a helyén van.
- Értettem. - bólintok rá az elhatározására, mivel semmi értelme nem lenne szembe szállnom vele. Úgy látom ezen már elég sokat rágódott és végül úgy döntött, hogy GiSung eledele lesz. - Ideje lenne végre haza vinni és lefektetni. Lemerem fogadni, hogy elfáradt a fejében történő harc miatt...
Nem is mond inkább semmit, csak némán indulunk tovább egyenesen a házig. Belépünk és felmegyünk a hatalmas lépcsőn egészen a szobájáig, ahonnan halk zongorajáték szól, természetesen kicsit mind ketten meglepődünk, mivel GiSung már évek óta nem ült zongora elé és jelenleg nem is lenne képes rá, mert eszméletlen. BamBam felém fordul és kinyújtja a karját, majd átadom neki a lányt. Nehezen tartja meg a majdnem vele egy súlyú lányt, kicsit meginog, majd összeszedi az erejét. GiSung szobája fele fordulok és lassú, halk léptekkel indulok meg az ajtó felé. Menet közben változik meg a szemszínem barnából arany sárgává és nőnek meg pár centire a karmaim. A szürke bundám pár helyen takarja el a bőröm, ezzel egyfajta kisebb sebzési területet képezve a biztonság kedvéért. Óvatosan nyomom le a kilincset és amint kattan a zár nyelek egyet, majd benyitok. A zenelejátszóból szól a gyönyörű zongorajáték, de nem csak ez vonja el a figyelmem. A kis asztalon egy nagy váza ékeskedik, benne hét száll más-más halványszínű rózsával. Mindegyik színből csupán egy szál pihen a váza vízben és annyira szépen élnek, mint még egyik rózsa se, amit valaha láttam, amikor levágták őket. Amint biztosan meggyőződök róla, hogy a szoba üres lejjebb eresztem a harckészültségi védelmem és beljebb hívom a fiút. Míg ő leteszi az ágyába GiSungot, addig én kikapcsolom a zenét. Az átlátszó üvegváza mellett pillantok meg egy papírdarabot, rajta egy pecséttel. A kezembe veszem a levelet és magamban rögzítem a dolgokat. "Édes drága lányom, GiSung. Remélem, tetszik ez a kevés ajándék, amit tőlem kapsz. Tudom a felvételről játszott zene nem valami ínyenc, de a csokor csak elvonja róla a figyelmed." Hirtelen kap el az a düh, az ingerültség és a tudat, hogy valaki itt járt és átjutott a védelmező mezőn.
- Ezek a színek... - lép mellém a fiú és szemügyre veszi a rózsákat. A piros rózsa szirmaihoz ér, de hirtelen rántja el a kezét és szisszen fel. - Ez... Ugyan olyan, mint...
- A színek a hét gyermeket jelképezik. Nem kellene hozzá érnünk egyikhez se, mert ki tudja, milyen erővel vannak felruházva ezek a virágok. A legjobb az lenne, ha kidobnánk.
- BamBam... - hallom meg GiSung halk, kómás, elnyomott hangját, ahogy lassan keleget. - Fáj a fejem...
A kezembe kapom a vázát és megindulok az ajtó felé, majd gyorsan távozok a szobából és magukra hagyom őket, hogy a virágokat elintézhessem, mert nem lenne túl jó, ha sokáig a ház területén lennének.
BamBam szemszögéből:
Először megijedek, mikor Mark kiviharzik a szobából, és kettőnkre hagy minket, de szép lassan megnyugszom és megbarátkozok a helyzettel. Annyira új nekem, hogy csak ketten vagyunk egy teremben és senki nem zavar minket. Ilyenkor kicsit többnek érzem magam, mint egy barát.
- Ne mozogj. - ülök mellé azonnal és a vállához emelem a kezem és kis hezitálás után érek csak hozzá és lejjebb nyomom az ágyra. - Rosszul lettél és most sokat kell pihenned.
- Szomjas vagyok... - néz egyenesen a szemeimbe, de a feketés barna szeme helyenként kékbe vált. Nem csupán szomjas... és nem vízre szomjazik, hanem a véremre. Ez egyre gyakoribb, mint hittem és ijesztő.
- Hozzak inni? Egy pohár vizet, vagy teát? - állnék fel, de elkapja a kezem és visszahúz maga mellé.
- Junior... Hol van? Őt akarom. - pislog rám a nagy szemeivel.- Kérlek GiSung. - teszem a homlokára a kezem és, mint egy villámcsapás, úgy nyugtatja meg a lányt és altatja el. Elkapom a kezem róla és kérdően méregetem a tenyerem. Mit tettem vele? Éppen, hogy hozzá értem azonnal kiütöttem, de mivel?
- Bhuwakul, valami baj van? - Mark hangjára kapom fel a fejem és szállok le a gondolataimból. Kicsit ijedten meredek rá és nehezen tudom rávenni a fejem, hogy mozduljon, végül lassan rázom meg.
- Visszaaludt. - Kicsit eltompult hanggal szólalok meg és próbálom takarni azt, amit tudok. Szerencsémre nincs itt YuGyeom, aki azonnal átlátna rajtam és rájönne, hogy valamit nem mondok el és füllentek.
- YuGyeom nagyot üthetett rajta. - Egy mély sóhajt hallat, közben kihúzza a forgó széket az íróasztal alól és ráül, majd ránk néz.
- Túl nagyot... - Nézek szomorúan a lányra, akibe már évek óta szerelmes. Annyira gyönyörű a hófehér arca, és az arccsontján végig húzódó vörös árnyalat, akár egy festmény, egy életkép, mely annyira szép, hogy egyszerűen transzba tudnék esni tőle. Az az ismerős őrült érzés kezd bennem megint úrrá lenni. Megremegek és teljesen libabőrös leszek, a karomon a szőr az ég felé emelkedik és csak egy dolog jár a fejemben; hogy milyen lehet GiSunggal csak kettesben lenni. Egy pillanat alatt verem ki a fejemből a mocskos gondolatokat a barátom barátnőjéről, és halkan engedem ki a bent megrekedt levegőt.
- Írt Jackson. Lassan jönnek - érzem meg Mark kezét a vállamon. - Ki kellene verned őt a fejedből.
- Nem értem miről beszélsz - fürkészem teljesen tudatlanul GiSung lezárt szemét és a vastag, fekete szempilláit, de végül a rózsaszín ajkán talál nyugalmat a tekintetem. Teljesen esztelenül kezdem a saját számat rágcsálni.
- Túl nagy a szíved, Bhuwakul. Ekkora érzés áramlatot nem lehet elnyomni, de el kell őt felejtened. Köztetek úgy se lesz soha semmi.
Jimin szemszögéből:
A teljes sötétség kellős közepén ülök törökülésben az apró zöld füves területen, ahol már csak két szál virág virít, de az egyik így is eléggé szörnyű állapotban van. A szirmai helyenként barnák és lassan hullatja le az egyik selyem sima szirmot, amikor hozzá érek. Halk sóhajt eresztek ki az ajkaim közül, és a combomra könyökölve támasztom meg a fejem. A fű, ami eddig pompásan zöldült, most elszárad és lassan tűnik el a sötétségben. Innom kell GiSung véréből, muszáj, mert vissza akarom kapni azt a kevés életet, ami apránként válik a semmivé.
- Ideje lenne felébrednem... - motyogom magamban. Éppen talpra állnék, de hangok zavarnak meg és kérdősen meredek a semmibe.
- Ezek a színek... - tudom kié ez a hang. A kis félénk farkasé. A neve jelen pillanatban nem ugrik be, de tisztán látom magam előtt az ijedt arcát. Egy erős löket éri az élettelen szívem, mire felszisszenek, mert piszkosul fáj. - Ez... Ugyan olyan, mint...
- A színek a hét gyermeket jelképezik. Nem kellene hozzá érnünk egyikhez se, mert ki tudja, milyen erővel vannak felruházva ezek a virágok. A legjobb az lenne, ha kidobnánk.
Mi ez az egész és a hangok? Apa még reggel valamiért az én véremet szerette volna és meg is harapott. Emlékszem, hogy az asztalán, amikor beléptem hét különböző színű rózsa volt az üvegvázájában, de... Mire használt ki engem, vagy éppen minket? Kémkedésre. Valamelyikünk rózsájához hozzá értek, de biztos nem az enyémhez. Azt tudom, hogyha valaki megtapasztalja az erőnk fájdalmát és a rózsánkhoz ér, akkor azzal egy kevés fájdalmat ő is érez és mi is büntetésből a leggyengébb szervünkben érzünk hasító sajgást. Ez az ötlet is a tanácstól származik, de ahogy látom apánk kicsit kijátszotta a felettünk állókat.
- BamBam... - felkapom a fejem, és nagyra nyílnak a szemeim a lány hangjára. Olyan rég hallottam már ezt az édes hanglejtést. - Fáj a fejem...
- GiSung! - pattanok talpra és teli torokból kezdek ordítani. Hevesen kezdek zihálni és próbálom keresni a hangot, de semmit nem vagyok képes hallani. Egyedül léptek jutnak el hozzám. - Nem - rázom meg a fejem.
- Túl hangosak vagytok. - ez a komoly, mély, férfias hang. Csak az egyik farkas lehet. Szóval ketten voltak. Kicsit meghökkenek, hogy meghallott. - Ez most nem jött össze.
A szívemet egy erős szorítás éri és kénytelen vagyok a földre térdelni. Összeszorítom a szemem és a mellkasomhoz emelem a kezem. Jelenleg örülnék, ha kitéphetném a szívem, de lehetetlen. Egyre erősebb nyilallás éri a szervem és kénytelen vagyok felordítani a szenvedéstől, amint széttépi a rózsám. Gyötrődni kezdek, és az ágyamba találom magam, a párnáim között. A fájdalom még mindig szét akar tépni belülről, így reflexszerűen változik lilára a szemem és markolok a huzatba. Az anyag egy hangos repedésre hasonlító szakadással marad a markomba. A fejemet erősen nyomom a párnába a kín miatt. Kivágódik az ajtóm, mire egy jól ismert "barátom" siet be és ül mellém, majd fogja le a kezem.
- Jimin. - néz a szemeimbe IlGi és az ajkamra tapadva próbál lenyugtatni, persze sikerül is neki, igaz megharapom az ajkát, mire a számat elönti a finom vére, de sajnos nem olyan, mint GiSungnak.
- Jobb már oppa...? - hajol hátrébb tőlem és halkan suttogja el. Aprót bólintok és a szájára nézek, amin végig folyik a vére, egészen az álla aljáig. - Lenyalhatod. Látom, hogy szeretnéd. - Élve a lehetőséggel végig nyalom az állát az ajkáig, majd hátra döntöm a fejem és lehunyom a szemem. Halkan lihegek és ereztek a fogásomon. IlGi édes csókokkal kezdi a nyakamat csókolgatni, tudom, hogy most engem szeretne megkóstolni. Feljebb emelem a fejem és hagyom, hogy igyon. Másodpercek múlva már átlyukasztja a bőröm, persze egy rezzenés, vagy fájdalom nélkül tűröm a szúró fájdalmat, ami többet ér, mint egy jó orgazmus. Már annyira megszoktam, hogy nem is érzem, hogy átharapta a bőröm, csak a gyönyört, ami ellepi az egész testem. Jól esően sóhajtok fel, a hátára teszem a kezem ezt követően pedig gyengéden kezdem simogatni. Sajnos csak percekig tart ez a fantasztikus érzés, ugyanis elhajol, majd megtörli a száját.
- Már annyira hiányoztál - fekszik el rajtam, sajnos kénytelen vagyok magamhoz ölelni. - Hiányzik, hogy napközben is velem legyél. Unalmas egyedül...
- Nem kérek a színjátékodból. Ha nem inni, vagy szexelni akarunk, akkor megtudnál ölni. - sóhajtok kicsit mérgesen, mert tudom, hogy az érzés, amit felém táplál közel se annyira szeretett teljes, sokkal inkább önző és akaratos, mert jól tudom, csak egy dologra vagyok jó neki. - Magamra hagynál? - tolom odébb magamról, hogy fel tudjak ülni.
- Ahogy gondolod. - áll fel és úgy távozik, mint egy úrinő. Kecsesen sétál ki, de azért még egy ráadásnak hátra dobja a hosszú, fényes szőke haját. Az ajtóból még visszapillant rám, de csak gúnyosan mosolyog. Azt követően, ahogy bezáródik az ajtó magam köré nézek és kénytelen vagyok lehajtani a fejem, majd eltüntetni az ujjaimat a hajamban. Lustán állok fel és húzom le a huzatot, majd a földre dobom a többi ágyneművel együtt. Csak a meztelen párnát és takarót hagyom az ágyon, majd leülök a fekvőhelyem szélére. A könyökömre támaszkodok és csak meredek kifelé a fejemből. Valaki bejuthatott közölünk a házba, de hát, hogyan? Egy piszok erős védő varázslat védte a házat és talán, csak talán lettünk volna képesek heten áttörni rajta. Lehet... Apa ment oda...? De már egy jó ideje nem igazán megy sehova se...
Sajnos nem sokáig tudok agyalni, mert bekopognak, majd nyílik a szobám ajtaja és egy sötét hajú JeongGuk lép be. A szeme piros a sós könnyei miatt. Tudom, hogy nem szereti a fájdalmat, valószínűleg a kora miatt nem, mert csupán tizenhárom éves volt mikor apa átváltoztatta. Emlékszem, hogy annyira ellenkezett, hogy mielőtt apa megharapta leszakadt a karja. Borzalmas volt látni a szenvedését, ahogy teli torokból sikít és ordít. Az arcán folyóként áztatják el a bőrét a könnyei. Teljesen úgy éreztem mintha az én karomat tépték volna le, de a pillanat, amikor ivott apa véréből... másodpercek alatt kapta vissza a karját, amit harminc évig szinte képtelen volt használni.
- Apa hív... - az ajtókeretnek dől, majd az egyik kezével átöleli magát a másikat pedig az arcához emeli. Körbe pillant a szobában, de a földre dobott ágyneműről inkább nem is mond semmit.
- Megyek. - talpra erőltetem magam és ketten indulunk el. Lomha léptekkel sétálunk végig a folyosón egészen apánk szobájáig. Illedelmesen kopogunk, majd belépünk a teljesen sötét terembe, ahol a sötét barna és a vérvörös színek uralkodnak. Kényelmesen, keresztbe tett lábakkal trónol a bőr foteljében egy teljesen fekete öltönyben, melyet egy hosszú anyag takar. A széke karfáján a pár perce nálam járt IlGi csücsül. Szélesen mosolyogva karol a férfi nyakába, aki a derekán pihenteti a kezét. Szinte mindenki itt van már kivéve egy embert, Kim NamJoon. Múlnak a percek és nagyon nehezen nyílik a hatalmas faajtó. Mind oda kapjuk a fejünket és két srác segít a vezetőnknek, úgy, hogy mind ketten a karjába karolnak, szinte behúzzák, mert képtelen lábra állni. Jól éreztem. Hozzá értek NamJoon rózsájához és az illető a fiatal farkas volt.
Elengedik apa intésére, de nem képes megállni. Ha nincs mellette Jin könnyű szerrel esik össze és terül el a padlón, mivel annyira kimerítette az erős fájdalom hullám.
- Adtatok már neki inni? - komolyan biccent Nam felé a fejével apa, de szinte nem is érdekli a fiú helyzete.
- Igen. - válaszol az egyik lány, aki alig képes a lábán állni, bizonyára elég sokat ihatott belőle Monster.
- Ez után adjatok neki még. Te és te. - mutat két lányra. - Ha nem elég akkor ti mentek hozzá. - egyenesen az én szemembe mered. - Most pedig halljuk mit hallottatok. Milyen fontos információtok van felém?
- Semmit. - vágom rá, de a többiek rám kapják a fejüket. Ha jól hallottam, akkor GiSung a fejét fájlalta. Minden bizonnyal megint kapott egy hallucinációt apától, amit tudat alatt közvetített vele. Túl gyorsan történnek a dolgok... Ennek még nincs itt az ideje, de apa nagyon hajt...
- Igazán, Jimin? - támaszkodik a térdére és csak gúnyosan mosolyog rám. Határozottan bólintok, mire ő feláll és hozzám lép. - Semmit nem hallottatok?- Ismétlem. Nem hallottunk semmit. - nézek egyenesen a szemébe.
- Megharaphatlak, hogy bizonyítsd az állításod? - emeli a nyakamhoz a kezét. Enyhén hátrébb húzódom az érintése elől.
- Úgy érzem erre semmi szükséged. Én teljes mértékbe igazat mondok, nincs okod az aggodalomra.
- Hazudsz.
Egy könnyed mozdulattal szorít a vállamra és választja el a testemtől a karom, mire én hangosan ordítok fel az erős fájdalomra, ami jelenleg jobban fáj, mint a kezem leharapása. Oly könnyed és egyszerű mozdulattal dobja le az egész karom, hogy rossz ránézni. A fiúk ijedt arccal merednek rám mire én összeesek és a végtagom helyéhez emelem az épp kezem.
- Mit hallottatok? - kérdezi meg újra határozottan, de én csak megrázom a fejem.
- Semmit. Esküszöm semmit! - hunyom le a szemem. Sajnos sejtem, hogy ennyivel nem fogja hagyni a dolgot. Lassan nyitom ki a szemem és nézek fel rá.
- Igazán? - az állam alá teszi a kezét és feljebb emeli a fejem. - Szóval semmit nem hallottál. Akkor remélem nem baj, ha végzünk egy kis hallás vizsgálatot. - IlGi akarata ellenére húzza elő a kis kocsit tele kínzó eszközökkel, majd apánk mellé tolja és gondosan kiválasztja a célnak megfelelő szerszámot. Egy hosszú acél hegyet választ és szemügyre veszi azt, végül pedig betegesen mosolyodik el. Mire felfogom a dolgokat a hatalmas tű már átszúrta a bal dobhártyámat, mire én teli torokból kezdek ordítani és hajolok előre. Kitépi a fülemből az acélt, viszont a fülem a véremmel telik meg és vesztem el a hallásom a bal fülemre. A vér végig folyik az arcomon és a nyakamon egészen a pólómig. A hajamnál fogva ránt fel és gondoskodik a jobb fülemről is.
Szédülten fekszem el a padlón és enyhén nyitott szemekkel meredek a tátogó emberekre, majd a leszakított, de már porrá vált karomra.
